Kocsis Zoltán megfogadta: a Nemzeti Filharmonikusokkal színpadra
állítja Richard Strauss összes, hazánkban még nem játszott operáját. A 2011-es
Daphné után hamarosan következik a Capriccio, 2013 őszén pedig A hallgatag
asszony. Nézzük, hogyan fogadta a kritika a 70 éve nem játszott Daphné bemutatóját.
„Talán nem túlzás azt állítani, hogy az
október 5-i előadás főszereplője a Nemzeti Filharmonikus Zenekar volt.Ez már
csak azért is így kellett hogy legyen, mert a Daphne a wagneri
zenedráma-tradíció jegyében fogan szimfonikus opera, népes zenekarral. (…)
Kocsis Zoltán keze alatt forradalmi hevülettel szólalt meg Strauss mesteri
kézzel hangszerelt muzsikája. Elsöprő erővel, de nem egysíkúan: áttetsző volt a
mozarti fafúvós előjáték; csak úgy ragyogott a napisten bemutatkozása, meg a
hárfaglisszandóval bevezetett két apollóni csodatétel: a vihar és a Leukipposzt
halálra sújtó villámcsapás.” – Muzsika
„Kocsis Zoltán szerint
a mondanivaló aktualitása kézenfekvő: a természetet nem lehet legyőzni. Ahogy a
zeneóriásokat sem. (…) A nemzeti zenekar csúcsformában játszott, és most aztán
minden szólam, hangszer megmutathatta tudását. (…) A természet, a művészet,
Richard Strauss is megdicsőült. Itt, kérem, babérok teremtek!” – Heti válasz
„Rost Andrea fénylő,
csengő hangjával rögtön felébreszt minket a juhok hétköznapi problémáit, a
Dionüszosz ünnepére való készülődést, és a konfliktus kulcsszavát, a
párválasztást kitárgyaló bevezető után. Rost elemében van, a lenyugvó naphoz
szóló óda egyébként is színekben dúskálásra alkalmas ária, és a szoprán remekül
tolmácsolja. Csakúgy mint a későbbi, embert próbáló dallamokat: úgy üti át
hangjával a hangosabb zenei részeket is, hogy az nem válik kellemetlenné.
A zene hullámzik,
ömlik tovább, a nehéz zenei és énekfrázisokat pontosan és erővel fogja össze
Kocsis (…)Strauss nagy kópé, mondhatnánk, az orgona becsempészésével, a
madárfütty fuvolaátiratával és egyéb apró trükkökkel olyan összetett
hangzásokat hoz létre, hogy bizony zúgó fejjel távozunk a koncertről,
elvarázsolva, mint egy nimfa…” – Magyar
Hírlap
„A néhány hangos hangszerszólók,
a varázslatos hangszínek, a plasztikus ábrázolás Strauss kimeríthetetlen zenei
vénáját mutatják. Ehhez kellett egy nagyon jó zenekar, nagyon jó karmesteri
elképzeléssel. Az op. 89-es mű csodálatos előadásban szólalt meg, minden pillanatban
élvezhette a közönség a zenei anyag, harmóniák, hangszínek váltakozását, azt a
straussi elképzelést, mely szinte egyedülálló az oeuvre-ben.” - Papiruszportál
