Kocsis Zoltán főzeneigazgatóval a Richard Strauss sorozatról Petrányi Judit beszélgetett.
1864. június 11-én megszületett a legnagyobb müncheni sörfőzde jómódú tulajdonosa lányának és a
bajor udvari zenekar első kürtösének első gyermeke, aki a keresztségben a Richard Georg nevet
kapta. Az idei, százötvenedik születésnap tiszteletére világszerte előkerülnek a művek – többnyire
ugyanaz a néhány jól ismert darab. (Feltétlenül említést érdemlő kivétel volt a Magyarországon
korábban még soha elő nem adott Az árny nélküli asszony című opera bemutatója az Operaházban.)
A Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, Kocsis Zoltán nem lelkesedik az évfordulókért. „Mire jó
az, ha olyan szerzők folynak a vízcsapból is, akiknek az életműve napi táplálék? Minek felturbózni az
amúgy is töretlen népszerűségnek örvendő szerzőket és életműveket?”
Richard Strauss azonban közel sem napi táplálék. Ezért hangsúlyozza Kocsis, hogy az évfordulósnak is tekinthető koncert egy másik, számára igen fontos vonulatba illeszkedik. Abba, amelynek során a Nemzeti Filharmonikusok Richard Strauss kevéssé vagy egyáltalán nem ismert műveit szólaltatja meg. Ez a sor indult a Daphnéval 2011-ben, folytatódott 2013 márciusában a Capriccióval, majd októberben A hallgatag asszonnyal. Ezt egy zenekari est követte, műsorán egy fiatalkori mű: az Itáliából című szimfonikus fantázia és Az úrhatnám polgár című zenekari szvit. A folytatást a mai este kínálja, a Japán ünnepi zene és a József-legenda című egyfelvonásos balett műsorra tűzésével. Vajon miért nevezi Kocsis Zoltán különösen kedves szellemi gyermekének ezt a sorozatot? Nagyon fontos, mondja, hogy egy-egy szerzőt kiragadjunk abból a fiókból, amelybe akarva-akaratlanul bekerül, ha túlságosan sokszor ismételnek bizonyos sztereotípiákat vele kapcsolatban. És Strauss ebből a szempontból ma sincs jó helyzetben Magyarországon. A lemaradásért Kocsis szerint kétségtelenül felelős az irányított zenepolitika, amely a két világháború között, a német zenétől elfordulva, némileg frankománná vált, másrészt Bartók és Kodály érdekében állított fel egy értékrendet az akkori mércék szerint. „De hát ezt, ugye, ma már el lehet felejteni.” Strauss esetében, mondja Kocsis, még a termékenység is visszájára fordult. Akik szerint nem tartozott a legnagyobbak közé, azt hangoztatták, a kevesebb több lett volna. „Én ezt másképp, sőt nagyon másképp látom. Egyáltalán nem fogyott ki az ötletekből, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ismételgetné önmagát.” Ellene dolgozott az is, hogy sokáig élt, és úgymond nem haladt a korral. De hát, érvel a Nemzeti Filharmonikusok első karmestere, akkor Bach is túlélte önmagát. Mozart „idejében” halt meg, hogy „korszerű” maradjon, nem szólva Schubertről. „Ha Schubert megéri az aggastyán kort, lehet, hogy retrográd zeneszerzőnek számított volna.” Mindent egybevetve, érvel Kocsis, mint általában a késő romantikusokat, Strausst is elintézik néhány művel. „Ezt az állapotot akarom, ha időlegesen is, megszüntetni. Nem csak azt szeretném bizonyítani, hogy, mondjuk, a versenyművek kivételével minden műfajban maradandót alkotott, hanem azt is, hogy azonos műfajon belül is vannak méltatlanul elfeledett művei.” És jó lenne kifogni a közönség kényelemszeretetén, lustaságán is. Azon az alapálláson, hogy amit ismernek, azt az emberek szívesen meghallgatják újra meg újra, de ne idegesítsük őket új területek felfedezésével. „Ebből a szempontból azért azt kell mondanom, hogy ha megvonom az eddigi ilyen irányú tevékenységem mérlegét, talán a pozitív oldalra billen a dolog, mert nemcsak a Diótörőre telik meg a Müpa, hanem igenis komoly közönsége volt A hallgatag asszonynak és a Capricciónak is. Szóval, azt hiszem, hogy a közönség, ha egyszer beül, élményekkel és felfedezésekkel távozik.”
Richard Strauss azonban közel sem napi táplálék. Ezért hangsúlyozza Kocsis, hogy az évfordulósnak is tekinthető koncert egy másik, számára igen fontos vonulatba illeszkedik. Abba, amelynek során a Nemzeti Filharmonikusok Richard Strauss kevéssé vagy egyáltalán nem ismert műveit szólaltatja meg. Ez a sor indult a Daphnéval 2011-ben, folytatódott 2013 márciusában a Capriccióval, majd októberben A hallgatag asszonnyal. Ezt egy zenekari est követte, műsorán egy fiatalkori mű: az Itáliából című szimfonikus fantázia és Az úrhatnám polgár című zenekari szvit. A folytatást a mai este kínálja, a Japán ünnepi zene és a József-legenda című egyfelvonásos balett műsorra tűzésével. Vajon miért nevezi Kocsis Zoltán különösen kedves szellemi gyermekének ezt a sorozatot? Nagyon fontos, mondja, hogy egy-egy szerzőt kiragadjunk abból a fiókból, amelybe akarva-akaratlanul bekerül, ha túlságosan sokszor ismételnek bizonyos sztereotípiákat vele kapcsolatban. És Strauss ebből a szempontból ma sincs jó helyzetben Magyarországon. A lemaradásért Kocsis szerint kétségtelenül felelős az irányított zenepolitika, amely a két világháború között, a német zenétől elfordulva, némileg frankománná vált, másrészt Bartók és Kodály érdekében állított fel egy értékrendet az akkori mércék szerint. „De hát ezt, ugye, ma már el lehet felejteni.” Strauss esetében, mondja Kocsis, még a termékenység is visszájára fordult. Akik szerint nem tartozott a legnagyobbak közé, azt hangoztatták, a kevesebb több lett volna. „Én ezt másképp, sőt nagyon másképp látom. Egyáltalán nem fogyott ki az ötletekből, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ismételgetné önmagát.” Ellene dolgozott az is, hogy sokáig élt, és úgymond nem haladt a korral. De hát, érvel a Nemzeti Filharmonikusok első karmestere, akkor Bach is túlélte önmagát. Mozart „idejében” halt meg, hogy „korszerű” maradjon, nem szólva Schubertről. „Ha Schubert megéri az aggastyán kort, lehet, hogy retrográd zeneszerzőnek számított volna.” Mindent egybevetve, érvel Kocsis, mint általában a késő romantikusokat, Strausst is elintézik néhány művel. „Ezt az állapotot akarom, ha időlegesen is, megszüntetni. Nem csak azt szeretném bizonyítani, hogy, mondjuk, a versenyművek kivételével minden műfajban maradandót alkotott, hanem azt is, hogy azonos műfajon belül is vannak méltatlanul elfeledett művei.” És jó lenne kifogni a közönség kényelemszeretetén, lustaságán is. Azon az alapálláson, hogy amit ismernek, azt az emberek szívesen meghallgatják újra meg újra, de ne idegesítsük őket új területek felfedezésével. „Ebből a szempontból azért azt kell mondanom, hogy ha megvonom az eddigi ilyen irányú tevékenységem mérlegét, talán a pozitív oldalra billen a dolog, mert nemcsak a Diótörőre telik meg a Müpa, hanem igenis komoly közönsége volt A hallgatag asszonynak és a Capricciónak is. Szóval, azt hiszem, hogy a közönség, ha egyszer beül, élményekkel és felfedezésekkel távozik.”
