Richard Straussról beszélgetett Kocsis Zoltánnal Petrányi Judit
Ifjúkori portréjáról egy szelíd, komoly fiatalember néz álmodozóan és szinte bizonytalanul félrehajtott
fejjel a világba. Időskori képei jól öltözött, joviális, elégedett, mosolygós öregurat mutatnak. Ez a
zárkózottnak tűnő férfi komponált háromnegyed órás szimfóniát a saját családjáról? Ő álmodta opera-,
illetve balettszínpadra Salome, Elektra vagy a József-legenda Putifárnéjának alakját? Pontossággal,
módszerességgel, szolidsággal jellemzett barátjáról Stefan Zweig írja: „van valami démoni is ennek a
fura embernek a lelkében”. „Sok szempontból rejtélyes figura – mondja róla Kocsis Zoltán – A jól
szituált német nyárspolgár, aki békés otthonában a bűnről fantáziál. Pasolini jut róla eszembe.”
Hans von Bülow III. Richárdnak nevezte. Még ismeretségük kezdetén, amikor pártfogoltját inkább
nagyra tartotta, semmint szerette. Érzelmei hamar megváltoztak. Liszt egykori veje, a meiningeni
udvari zenekar legendás karmestere barátságába fogadta, szellemi örökösévé, utódjává és közben
végérvényesen lelkes wagneriánussá tette Richard Strausst. Hiába tiltotta el apja, korának
legjelentősebb német kürtvirtuóza a „bayreuthi szélhámostól”, őt fellelkesítette öreg barátja, Alexander
Ritter, majd Bülow, akinek szemében Wagner volt I. Richard. Az abszolút első, aki után nincs is
második, mindenki más legfeljebb harmadik lehet. De az ifjú Strauss Brahmsot is Bülow hatására
szerette meg. Eközben nem lett hűtlen gyermek- és kamaszkora nagy példaképeihez, a
klasszikusokhoz sem: Mozarthoz mindenekelőtt, Johann Strauss és a bécsi keringő pedig szinte zenei
anyanyelve volt. Összetéveszthetetlenül egyéni zenei nyelve tehát sokféle hatás ötvöződéséből
született.
Tehetsége az első perctől nyilvánvaló volt. Ahogyan remek Strauss-monográfiájában Batta András
fogalmaz, úgy játszott a hangokkal, mint más gyerek az építőkockákkal. Legkorábbi kis darabjait
hatéves korában írta, és tizenkét évesen komponálta első zenekari művét. Könnyen írt, ismeretlen volt
számára az alkotói válság. A gyötrődve, kínlódva író kortárs Hans Pfitznerről jegyezte meg egyszer
epésen: „Ha olyan nehezére esik, akkor miért komponál?” Utolsó operája, a Capriccio egyik hőse
mondja: „A hangok sodrása vitt tovább.” Ezt tekinthetjük önvallomásnak is.
Hosszú élete során sokat és sok műfajban alkotott. Írt kilenc szimfonikus
költeményt és tizenöt operát, szimfóniákat, versenyműveket, a cappella
kórusműveket, dalokat, két balettet, alkalmi és filmzenét. Mindvégig siker
és elismerés övezte, az utókor pedig a 20. század első felének egyik
legjelentősebb komponistájaként tartja számon. Nem feledkezve meg
arról sem, hogy karmesternek is kiváló volt.
És mégis: a nagyközönség a Salome és a A rózsalovag híres szerzője életművének ma is csak
töredékét ismeri.
