A 20. század két legtermékenyebb
operaszerzője vitathatatlanul Giaccomo Puccini és Richard Strauss volt. Puccini
összesen tizenkét operát komponált, az őt éppen egy nemzedéknyi idővel túlélő,
alig hat esztendővel fiatalabb német pályatársa pedig tizenötöt. Míg Richard
Strauss azonban szinte valamennyi – főként szimfonikus – műfajban alkotott,
addig az olasz mester, néhány egyházi, illetve kamarakompozíciótól eltekintve
elsősorban az operaműfajnak szentelte magát. Bár mindketten muzsikus család
sarjai voltak, a Luccából származó Puccininek – jóllehet már nagyapját is
jegyezték operaszerzőként – a Firenze árnyékában meghúzódó provinciális toszkán
kisvárosban élete első néhány évében nem nagyon volt alkalma más zenét
hallgatni, mint templomi orgonamuzsikát és a katonabandák pattogós indulóit.
Ezzel szemben a bajor fővárosban született és nevelkedett Richard Strauss,
zenekari kürtös apja révén már gyermekkorától ismerkedhetett a müncheni
operaházban műsoron lévő operarepertoárral. Ez a műfaji változatosság életre
szóló hatással volt alkotó fantáziájára. Tizenöt operájának zsánergazdagságát
tekintve, úgy tűnik mintha egy antológiában foglalná össze a műfajról szerzett
benyomásait. Élete során három librettistával dolgozott Strauss: Hugo von
Hofmannsthal örökébe annak halála után Stefan Zweig lépett. Vele a harmincas
évek derekán a náci Németország embertelen faji törvényei miatti
kényszerűségből szakadt meg a zeneszerző minden kérlelése-tiltakozása ellenére
az együttműködés, így utolsó operáinak szövegkönyvét már Joseph Gregor írta az
időközben öngyilkosságot elkövetett Zweig után.
A
hallgatag asszony
szüzséjét azonban Stefan Zweig javasolta az idős mesternek, rögtön
megismerkedésüket követően, 1931 novemberében. Strauss, az ízig-vérig színházi
ember, azonnal ráharapott a már Ben Jonson által is feldolgozott örökzöld
témára, ami kiváló lehetőséget teremtett számára, hogy szintézisét adja
mindannak, amit a 19. századi olasz vígopera-hagyományról megtanult és gondolt.
Strauss hetven esztendős volt akkor, amikor A
hallgatag asszonyt komponálta. Csak a legnagyobb zeneszerzőknek adatott
meg, hogy életük vége felé remekművet alkossanak a vígopera műfaji keretei
között: Monteverdi, Verdi, Wagner, vagy a halálos beteg Donizetti előzték meg
Strausst a sorban. Valójában A hallgatag
asszony nem más, mint egy Don Pasquale-paródia, némi Sevillai borbély és
Figaro-áthallással, utóbbi főként az együttesek gazdagsága tekintetében. Az
áttetsző hangszerelésű, rendkívül dallamos mű tele van zenei idézetekkel és
stílusparódiákkal. Nem alaptalanul lelkesedett Strauss egy 1932 júniusában
Zweighez írott levelében a librettóért, melyben kifejtette, hogy szerinte A hallgatag asszony szövegkönyve „alkalmasabb a megzenésítésre, mint a Figaróé
vagy a Sevillai borbélyé”. A legfontosabb toposzok, az idősödő fukar
nagybácsi, a könnyelmű unokaöcs, valamint a szendének tetsző, ám annál
céltudatosabb menyecske figurája a Donizetti-vonalat követik a szövegkönyvben.
Ezt a képet árnyalják az „önkéntes segítők”, mindenekelőtt a fiatalokkal
szimpatizáló agyafúrt borbély-felcser a Sevillai borbélyból, aki az opera
buffa-tradíciónak megfelelően itt is a cselekmény mozgatója. Zeneileg az idős
Verdi-vonalat viszi az opera abban a tekintetben, hogy inkább rövidebb,
töredezettebb motívumokból építkezik, mint nagyobb lélegzetű „mozarti”
dallamokból. Ezzel maga a zeneszerző is tisztában volt, amit alábbi kijelentése
is igazol: „nem jutnak Mozarthoz hasonló
hosszú dallamok eszembe. Mindig csak rövid témákig jutok. De amihez értek az
az, hogy olyan témát használok és úgy parafrazeálom, hogy mindent érvényre
juttatok belőle abból, ami benne rejlik, és úgy gondolom, hogy ma ezt senki nem
képes utánam csinálni.”
