KOCSIS ÉS R. STRAUSS

A JÓZSEF-LEGENDA VISSZHANGJA

Sajtómegjelenések

 

Richard Straussról Kocsis Zoltánnal beszélgetett Petrányi Judit

Ifjúkori portréjáról egy szelíd, komoly fiatalember néz álmodozóan és szinte bizonytalanul félrehajtott fejjel a világba. Időskori képei jól öltözött, joviális, elégedett, mosolygós öregurat mutatnak. Ez a zárkózottnak tűnő férfi komponált háromnegyed órás szimfóniát a saját családjáról? Ő álmodta opera-, illetve balettszínpadra Salome, Elektra vagy a József-legenda Putifárnéjának alakját? Pontossággal, módszerességgel, szolidsággal jellemzett barátjáról Stefan Zweig írja: „van valami démoni is ennek a fura embernek a lelkében”. „Sok szempontból rejtélyes figura – mondja róla Kocsis Zoltán – A jól szituált német nyárspolgár, aki békés otthonában a bűnről fantáziál. Pasolini jut róla eszembe.” Tovább

Kocsis Zoltánnal beszélgetett Petrányi Judit a R. Strauss sorozatról

1864. június 11-én megszületett a legnagyobb müncheni sörfőzde jómódú tulajdonosa lányának és a bajor udvari zenekar első kürtösének első gyermeke, aki a keresztségben a Richard Georg nevet kapta. Az idei, százötvenedik születésnap tiszteletére világszerte előkerülnek a művek – többnyire ugyanaz a néhány jól ismert darab. (Feltétlenül említést érdemlő kivétel volt a Magyarországon korábban még soha elő nem adott Az árny nélküli asszony című opera bemutatója az Operaházban.) A Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, Kocsis Zoltán nem lelkesedik az évfordulókért. „Mire jó az, ha olyan szerzők folynak a vízcsapból is, akiknek az életműve napi táplálék? Minek felturbózni az amúgy is töretlen népszerűségnek örvendő szerzőket és életműveket?” Tovább

 

A HALLGATAG ASSZONY  SAJTÓVISSZHANGJA


A CAPRICCIO VISSZHANGJA

A Capriccio 2013. márciusi hazai ősbemutatójáról megjelent értékelésekből szemezgettünk.
A zenekar játékán hallatszott, micsoda szeretettel tanította be Kocsis Zoltán a darabot zenészeinek, akik ezt a szeretetet játékukkal viszonozták is. Énekesek és muzsikusok között tökéletes volt a harmónia, akárcsak a színpad és a zenekari árok között.

A Színház folyóirat portálja 
Ez egy nemzetközi színvonalú produkció. Kocsis a partitúra pazar koloritját messzemenően előcsalja a Nemzeti Filharmonikusokból, a zenei formálás kompozícionális egésze és részletgazdagsága egyaránt elsőrangú, a formálás kiegyensúlyozott, az arányok optimálisak, a karakterek játékossága, dallaminvenciója és szigorú keretbe foglalt „szeszélyessége" a virtuóz hangszerelés révén érvényesülő teljes szépséget megcsillogtatja. Az énekesek a nemzetközi operai szcéna magasan jegyzett résztvevői, és megérik a pénzüket.
Az egyetlen hatalmas (közel két és fél órás!), gyönyörűségesen fárasztó (fárasztóan gyönyörűséges) felvonásba beletöltött zenei szarvasgomba-pástétom mifelénk sosem volt terítéken, hálásak lehetünk Kocsis Zoltánnak, hogy elkészítette és ezüsttálcán átnyújtotta nekünk a Müpában. (…)az énekesekhez előzékenyen alkalmazkodó rugalmassággal, fantáziadúsan és nagy hangulatteremtő erővel vezényelte zenekarát, felidézve a kései Strauss-zene nosztalgiáját, alkonyi derűjét, bölcs humorát és (igen!) könnyedségét – mindazt a színt és illatot, mellyel a Capriccio, ez a novemberi rózsa dédelgeti érzékeinket.

Fidelio 
Ildikó Raimondi karakteréhez illően visszafogott játékú, elegáns és kimért grófnője csodálatosan formált, finom hanggal párosult az est folyamán, talán csak a hangerő intenzitása hagyott egy picit alább időnként, amit leginkább akkor érzékelhettük, amikor a Clairont alakító Meláth Andrea mellett hallhattuk, akinek nemcsak voce és volume tekintetében nem lehet oka panaszra - így nekünk, hallgatóknak sem -, de gesztusaival is hitelesen alakította a gróf fejét elcsavaró, nagyvilági karakterét. 

Kocsis előzetes várakozásainak megfelelően jól érvényesült a gróf ironikusságát, de egyben határozott álláspontját is érzékletesen kiemelő dán bariton, Bo Skovhus játéka is. Nálam egyértelműen a német basszbariton, Franz Hawlata vitte a prímet, aki szinte eggyé vált La Roche színigazgató szerepével, annak összetett személyiségével, hamisítatlan buffo karakterét nem lehetett nem figyelemmel követni. Bár elég rövid megjelenésről van szó, de a Monsieur Taupe-ot megformáló Csapó József is mert játszani, még ha rövid ideig is, ráadásul éneklése is karakteresnek bizonyult. 

A Flamandot alakító Jörg Schneider szokásos, klisékbe hajló mozdulatokat produkált éneklés közben, ami úgy hatott, mintha nem tudná, mit csináljon kezeivel, szívére szorítsa-e vagy kitárja, mintha a tenoristákat parodizálta volna. Hangszíne, formálása igen szép volt, különösen átszellemülten adta elő az eredetileg Ronsard által írott szonett zenébe öntött változatát a hatodik jelenetben. Az Olivier-t életre keltő Haja Zsolt vagány, energikus költőnek bizonyult, hangjából magabiztosság sugárzott. Mozgásából már nem mindig, de nehéz lett volna eldönteni, hogy a rendező hibájából-e vagy a sajátjából.(...)
 
A Nemzeti Filharmonikusok, élükön főzeneigazgatójukkal, Kocsis Zoltánnal nagyszerűen muzsikáltak, az arányokat oly mesterien találták el, hogy az volt a gyanúm, betartották a Strauss-mű előszavának minden egyes instrukcióját.
 
Heti Válasz 
El vagyunk kényeztetve. (…) csak elzötyögünk a Művészetek Palotájába villamossal, és van egy Kocsis Zoltánunk, akinek eltökélt szándéka, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal bemutasson olyan zenei ínyencségeket, mint a Capriccio. A március 11-i, félig szcenírozott előadás nagy siker volt, a két és fél órás darabot egyhuzamban végigdirigálni fizikailag is komoly teljesítmény. Nagy dicséret jár a muzsikusoknak, megdolgoztak a nehéz, kényes szólamokkal. Beleadták szívüket-lelküket, és a zenekar briliánsan szólt. Kiválóak voltak az énekesek is, különösen Ildikó Raimondi (grófnő) szopránja csillogott fényesen.
Minden egész megmaradt 2013. március 21.- operavilag.net
Richard Strauss: Capriccio – a magyarországi bemutatóról BÓKA GÁBOR írt kritikát 

Madeleine grófnő: Ildikó Raimondi (fotó: Pető Zsuzsa) Richard Strauss utolsó operája, a Capriccio nem csak esztétikai problémafelvetésénél és megoldási javaslatainál fogva problematikus mű, de bizonyos külső körülmények is ambivalenciát sugallnak vele kapcsolatban. Cselekménye a művészet különböző területeinek mibenlétét és egymáshoz való viszonyát tárgyalja, vagyis meglehetősen elméleti okfejtések sorozatából áll (kolléganőm tömör megfogalmazásával élve: „lila darab”) – ugyanakkor szinte lehetetlen másként színpadra állítani, mint a hagyományos realista iskola szellemében.

Nemzeti Filharmonikusok Zenés társalgás "szeszélyes" talajon- fidelio.hu
Március 11-én a Művészetek Palotája közönsége Richard Strauss Capriccióját ismerhette meg parádés szereposztásban, Kocsis Zoltán vezényletével. KRITIKA

A lelkes olvasóknak túl sok újat aligha lehet már mondani Richard Strauss Capricciójával kapcsolatban - mármint ami a zeneszerzőről és művéről való általános információkat illeti. Néhány részletet azonban mégis érdemes megemlítenünk, hiszen egy olyan 20. századi műről van szó, amely évekkel, sőt évtizedekkel később keletkezett a Kékszakállúnál, a Wozzecknél, vagy a Mózes és Áronnál, és még sorolhatnánk a modern zenés színpad jó néhány avantgárd alkotását.


„MINDEN EGYES ÜTEME OLYAN, MINT EGY-EGY KARÁCSONYFADÍSZ”

Richard Strauss Capriccio című operája Magyarországon először, március 11-én és 14-én hallható, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ), valamint a Művészetek Palotája közös produkciójában. Kocsis Zoltán az MTI-nek nyilatkozott az izgalmas zenei kihívásról, a hiánypótló bemutató előkészületeiről.

„A Capriccio minden egyes üteme olyan, mint egy-egy karácsonyfadísz, úgy kell tehát kifényesíteni, kidolgozni, hogy mindegyik önmagában is gesztusértékű legyen” - mondta el Kocsis Zoltán a próbák kezdetén. Az opera alapkérdése azt a régi dilemmát dolgozza föl, hogy mi az elsődleges: a szöveg vagy a zene. Az ötletet Straussnak Stefan Zweig adta, aki megtalálta Abbate Casti <<Prima la musica, poi le parole>> (Előbb a muzsika, azután a szavak) című 18. századi librettóját. A kérdést Flamand és Olivier, a két a főszereplő Madeleine grófnő iránti szerelmi vetélkedése jeleníti meg.



 „A zenekart úgy szeretném fölkészíteni, most ezen dolgozom, hogy már semmiféle zökkenő ne adódhasson, amikor az énekesek megérkeznek” - fűzte hozzá a karmester. Kocsis Zoltán annak a reményének adott hangot, hogy a próbákat sikerül úgy szervezni, hogy az utolsó, csaknem egyhetes periódusban lehetőleg valamennyien jelen legyenek. A figurákat nagyon alaposan kell kidolgozni - hangsúlyozta Kocsis Zoltán. A grófra az a feladat hárul, hogy kimondja a kellemetlen dolgokat, például azt, hogy az emberek egy része nem nagyon szereti az opera műfaját, mondván: az énekesek sipítanak és unalmasak a recitativók.

 „Ezeknek a megjegyzéseknek persze van valóságtartalmuk, ugyanakkor rendkívül izgalmas, hogy a dallam és a szöveg elsődlegességének kérdésébe miként szövődik bele a költő és a komponista grófnő iránt érzett szerelme. Madeleine áldozatot vállal azzal, hogy egyikük mellett sem kötelezi el magát, hiszen ha az egyiknek a szerelmét fogadja el, elveszíti a másikat és fordítva. Így elérheti a célját, hogy opera szülessen, ami nem történne meg, ha az egyiket vagy a másikat választaná” - magyarázta a főzeneigazgató.

 A Capriccio azért is különleges alkotás, mert lépten-nyomon előbukkannak benne az olasz belcanto elemei. A darab telve van határozott és konkrét utalásokkal az olasz repertoárra. „Sokkal nehezebb, mint a 2011-ben bemutatott Daphne, mert minden elemét gondosan ki kell munkálni. Strauss komolyan gondolta a Capriccio műfaji meghatározását: zenés társalgás. Amikor a színigazgató nagy monológját halljuk, rá kell világítanunk, miért hangzik el, hiszen előzőleg késhegyig menővé fajult a vita Flamand és Olivier között” - fogalmazott a karmester.

 A színigazgató kezdetben negatív figura, két óriási ásítással vonja magára a figyelmet, mondván, hogy a jó zenére lehet a legjobban aludni. Mégis a legpozitívabb személyiséggé növi ki magát a darab folyamán - részletezte Kocsis Zoltán. „Egyébként nagyon komoly metamorfózison mennek át a többiek is, Clarion tart a grófné véleményétől, de barátnőkként búcsúznak el egymástól. A költő és a zeneszerző, noha mindketten szemben állnak a színigazgató esztétikai értékrendjével, ellenfélként mutatkoznak be, de az ő tiszteletében barátként válnak el” - jegyezte meg.

 Kocsis Zoltán „sugárzó figurákat” vár az énekesektől. „Franz Hawlata olyannyira azonos a színigazgató szerepével, ahogy Wolfgang Schöne volt azonos Mózessel Schönberg Mózes és Áronjában. Persze az ilyen találkozások nagyon ritkák, de feltételezem, hogy a grófot alakító Bo Skovhus ironikus alkata is érvényesül. Azt hallottam, hogy a Flamandot megszemélyesítő Jörg Schneider elég jól zongorázik ahhoz, hogy a színpadi zenében ő kísérje magát a csembalón” - mondta a karmester. A főzeneigazgató nem tartja zavarónak, hogy a grófnő szerepét Rost Andreától átvevő Raimondi Ildikó a 10-12 perc hosszúságú zárójelenetben kottából énekeljen, hiszen a történet szerint a Flamand kezéből frissen kikerült kéziratot már szinte a sajátjának tekinti.

 „A zenekar természetesen az árokban lesz, hiszen félig szcenírozott előadásban játsszuk a Capricciót. A rendezőt, Rebekka Stanzelt korábban nem ismertem, de most már levelezünk az elképzeléseinkről. A grófnő kezdetben a nézőtéren ül, onnan megy fel a színpadra, hogy a szextettet meghallgassa. Ez nem szokatlan ötlet, de bízom abban, hogy hoz olyan egészen új elemeket is, amelyek a New York-i Metropolitan operabeli vagy a párizsi rendezésekben nem tűnnek föl. A hangversenyterem lehetőségei miatt a díszlettervező, Markus Pysall a pódiumot csak jelzésszerűen tudja 18. századi francia arisztokrata szalonná alakítani. A világítással azonban sok minden megoldható, ahogy a Parsifal előadásokon láttuk” - részletezte elképzeléseiket Kocsis Zoltán.

 (MTI, Fidelio cikke alapján)

A DAPHNE FOGADTATÁSA

Kocsis Zoltán megfogadta: a Nemzeti Filharmonikusokkal színpadra állítja Richard Strauss összes, hazánkban még nem játszott operáját. A 2011-es Daphné után hamarosan következik a Capriccio, 2013 őszén pedig A hallgatag asszony. Nézzük, hogyan fogadta a kritika a 70 éve nem játszott Daphné bemutatóját.
„Talán nem túlzás azt állítani, hogy az október 5-i előadás főszereplője a Nemzeti Filharmonikus Zenekar volt. Ez már csak azért is így kellett hogy legyen, mert a Daphne a wagneri zenedráma-tradíció jegyében fogant szimfonikus opera, népes zenekarral. (…) Kocsis Zoltán keze alatt forradalmi hevülettel szólalt meg Strauss mesteri kézzel hangszerelt muzsikája. Elsöprő erővel, de nem egysíkúan: áttetsző volt a mozarti fafúvós előjáték; csak úgy ragyogott a napisten bemutatkozása, meg a hárfa-glisszandóval bevezetett két apollóni csodatétel: a vihar és a Leukipposzt halálra sújtó villámcsapás.” – Muzsika
„Kocsis Zoltán szerint a mondanivaló aktualitása kézenfekvő: a természetet nem lehet legyőzni. Ahogy a zeneóriásokat sem. (…) A nemzeti zenekar csúcsformában játszott, és most aztán minden szólam, hangszer megmutathatta tudását. (…) A természet, a művészet, Richard Strauss is megdicsőült. Itt, kérem, babérok teremtek!” – Heti válasz

„Rost Andrea fénylő, csengő hangjával rögtön felébreszt minket a juhok hétköznapi problémáit, a Dionüszosz ünnepére való készülődést, és a konfliktus kulcsszavát, a párválasztást kitárgyaló bevezető után. Rost elemében van, a lenyugvó naphoz szóló óda egyébként is színekben dúskálásra alkalmas ária, és a szoprán remekül tolmácsolja. Csakúgy mint a későbbi, embert próbáló dallamokat: úgy üti át hangjával a hangosabb zenei részeket is, hogy az nem válik kellemetlenné.

A zene hullámzik, ömlik tovább, a nehéz zenei és énekfrázisokat pontosan és erővel fogja össze Kocsis (…) Strauss nagy kópé, mondhatnánk, az orgona becsempészésével, a madárfütty fuvolaátiratával és egyéb apró trükkökkel olyan összetett hangzásokat hoz létre, hogy bizony zúgó fejjel távozunk a koncertről, elvarázsolva, mint egy nimfa…” – Magyar Hírlap

„A néhány hangos hangszerszólók, a varázslatos hangszínek, a plasztikus ábrázolás Strauss kimeríthetetlen zenei vénáját mutatják. Ehhez kellett egy nagyon jó zenekar, nagyon jó karmesteri elképzeléssel. Az op. 89-es mű csodálatos előadásban szólalt meg, minden pillanatban élvezhette a közönség a zenei anyag, harmóniák, hangszínek váltakozását, azt a straussi elképzelést, mely szinte egyedülálló az oeuvre-ben.” - Papiruszportál

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)